Hosszú, hónapokig tartó gyötrődés, vívódás, küzdelem előzte meg A DÖNTÉST. A döntést, amely életeket változtat meg, ír újjá, formál át. A döntést, amely a megszületése pillanatáig nyomasztó skarlátbetűként égette a hamis, elvárásokkal teli illúziót, amelyben jó ideje éltünk. A döntést, amelyre egészen a megszületése pillanatáig mázsás teherként szakadt rá önnön súlya. És amely döntés a valódi megszületése pillanatában, amikor már nemcsak az ész, de a szív mondta tollba a betűit, megkönnyebbülést hozott mindenki számára. Hisz egészen valós megszületése pillanatáig, a döntés lassú méregként gyilkolta a lelkeket: a csalódás mérgével, a hiúság mérgével, az önzőség mérgével, az elvárások mérgével, az árulás mérgével, a harag mérgével.
Minden születés, legyen az emberé vagy gondolaté, ugyanolyan: hosszú vajúdás előzi meg, ha még nincs kész rá az ember, hogy megszülje. Majd eljön a pillanat, amikor a test úgy érzi, nem bírja tovább, belehal a fájdalomba, legyen már vége és akkor megtörténik a csoda: életet ad. Ahogy egy gyermeknek, úgy egy gondolatnak, egy érzésnek is: és ez utóbbiból születik a döntés.
Így történt ez nálunk is. Sokáig hittem, küzdöttem, sírtam, gyötrődtem, mire beláttam: a házasságomnak vége. Egy illúzió volt régóta, amelyet a saját hozott mintáimmal tápláltam, tartottam életben. Hittem valamiben, amit láttam, amit tapasztaltam másik két ember életében. A szüleimében. Ha nekik sikerült, nekünk is sikerülnie kell. Ha ők megoldották mi is megoldjuk. Ha ők nem adták fel, mi sem tehetjük. Majd megértettem a tanítást: ők és mi. Ők, anya és apa, az nem mi vagyunk. Nem húzhatom rá a férjemre tovább apámat és magamra anyámat. Nem szemlélhetem tovább az életemet mások szemüvegén keresztül.
Sokáig árulásnak tartottam, hogy nem küzdött velem értünk. Majd megértettem ezt a tanítást is: én is árulást követtem el, hisz olyan elvárásokat állítottam elé, amik súlyként nehezedtek rá. Ki mondja, hogy nem küzdött? Én. Ki szerint nem küzdött? Szerintem. Kinek az elvárásai szerint nem tett meg mindent? Az enyémek szerint.
Majd a szeretetem meggyógyítja - gondoltam. Majd, ha nem dugja tovább homokba a fejét... Miközben az önismereti út legfontosabb üzenetét nem voltam hajlandó meghallani: nézz a szavaid mögé - kinek szólnak valójában? Nézz bele a tükörbe, amit az élet a különböző helyzetekkel eléd tart: mit kell meglátnod bennük valójában?
Már nem akarom a férjemet meggyógyítani a szeretetemmel. Már nem akarom, hogy kihúzza a fejét a homokból. Egyetlen dolgom van: megérteni, minden, ami történt, ajándék, hogy visszatérhessek önMAGamhoz és megtanuljam úgy szeretni önmagamat, ahogy képes voltam szeretni egy másik embert.
Mert ha az én lelkem békére lel, körülöttem lévő világ is békére lel.
Legközlebb arról írok, hogyan segített hozzá az anyaságom, ehhez a felismeréshez.