2019 a kegyelem éve: Amikor megszerettem magam, a sors a kegyeibe emelt

Minden év végén igyekszem végiggondolni az elmúlt 365 napot. Legalábbis a fontosabb eseményeket, érzéseket, érzeteket, benyomásokat. Egy ideje ízlelgetem, vajon a 2019-es évre mely címkéket tudnám aggatni. Sokáig versenyben volt a legfájdalmasabb év díjáért, de azt azért apa 2014-es halálával nehéz überelni. Mégis sokáig éreztem, hogy talán ez életem legfájdalmasabb éve. Mígnem...

Mígnem megérkeztem a saját életembe, a jelenembe. Megannyi maró könny, kínzó visszautasítás és elkönyörgött pillanat után megérkezett az az egy tizedmásodperc vagy talán annyi sem, ami örökre megváltoztatott mindent: a döntés pillanata. A döntésé, amivel nem lemondtam a házasságomról, hanem letettem a voksom magam mellett. A döntés pillanata nem másról szólt, csakis rólam. Hogy többé már nem valaki másért élek, hanem magamért. Hogy többé nem valaki másnak próbálok megfelelni, hanem kiterjesztve a szárnyaimat repülök. Hogy többé nem számít, hogy azt mondják, de te nem is tudsz repülni, mert én már nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy tudok. És működik. A döntés pillanatában igent mondtam magamra és ezzel a sors kegyeltjévé tett. Kegyelmet kaptam. Megszűntem félni. Az életembe megérkezett a bizonyosság, hogy minden jó, úgy, ahogy van. Hogy nem kell tudnom, mi lesz holnap, hisz az egyetlen, ami számít, hogy mi van most, ebben a pillanatban. És ha ebből a pillanatból kihozom a legjobbat, tudom, hogy a holnap sem lesz rosszabb.

2019 az ébredés éve volt számomra. A felismerésé, hogy évekig tetszhalottként léteztem. Belül pulzált az élet, lüktetett a szív, miközben kívül már csak a haldokló virágszirmok konyultak lefelé. Voltam is, meg nem is. Léteztem, de nem éltem. Tudathasadásos állapot volt, hisz míg a lelkem üvöltött a börtönben, ahova én magam zártam, addig az elmém képtelen volt döntést hozni, mindenek felett uralkodott az egó. A önkéntes börtönömhöz pedig kiváló börtönőrt választottam. Az érkezik meg az életedbe, akinek helyet csinálsz...

A félelmeim által vezérelve, önként mondtam le a valódi boldogságról 9 évvel ezelőtt. Belekényszerítve magam az áldozat szerepébe, a tanult mintákból és gyerekkori sérülésektől vezérelve, feláldoztam magam egy hamis szerelem oltárán. A félelmeim által vezérelve, vakságra és némaságra ítéltem magam. Olyan voltam, mint egy halálraítélt, aki valójában önmagát kísérte a bitófához. És persze, ebből az egészből mit sem vettem észre... Mert szeretek, bármi áron. Ma már értem a tanítást. Szeretni nem lehet bármi áron. Önmagad árán semmiképp. Hogyan is szerethettem volna társként valakit, ha magamat sem szerettem. Honnan is tudhatnánk mi az a szeretet, amíg magunkat nem szeretjük igazán?

Ma már szeretem magam. Minden és mindenki előtt. A fiam erős versenyben van, csak egy hajszállal szeretem jobban magam, mint őt. És ezt boldogan mondom ki, bűntudat és önvád nélkül. Mert újonnan jött hitem szerint, hitelessé csak az a tanítás válhat, ami jó példán alapszik. Azzal, hogy szeretem magam, a legfontosabb dolgot adhatom a fiamnak, amit egy szülő átadhat.

2019 tehát az önszeretet éve is számomra.

Ahogy az elengedésé és az alázaté is. Elengedtem a fájdalmat, a félelmeket, az áldozatiságot. Letérdeltem Isten elé és fejet hajtottam a nagysága előtt. Kezébe adva a sorsom megértettem, ő a karmester, de hogy hogy szólal meg a hangszer a kezemben, csak rajtam áll. Éveken keresztül vártam a csodát és nem értettem, miért nem jön. Miért nem tudok megérkezni az életembe, miért nem néz le rám Isten. Majd megjött a válasz: se Isten, se az Univerzum, se egy motivációs tréner, senki nem fogja megoldani helyettem az életem. A sült galamb esete: az illúzióra épült életemet, látszat megoldásokkal próbáltam orvosolni. A döntés pillanatában értettem meg ezt a tanítást is: amíg nem magadért teszed, hiába teszed. Soha, semmit nem tettem magamért. Mindig mindent egy másik emberért vagy emberekért tettem. De szerencsés vagyok még így is, hisz túlélésemet egy dolog táplálta: a tapasztalat, hogy milyen szárnyalni az égbolton. Mert én már tudtam. Én már szárnyaltam. Mindvégig az adott erőt, hogy tudtam, képes vagyok erre, mert egyszer már megtettem. Egyszer már éltem magamért. Egyszer már voltam igazán boldog. Épp ezért volt még fájdalmasabb a fel-és beismerése annak, hogy minderről önként mondtam le 9 évvel ezelőtt. Hitem szerint, minden ember előtt mindig két út van és csak rajta áll, melyiken indul el. De nagyon szemfülesnek kell lenni, mert míg a tiszta boldogsághoz, Nirvánához vezető út félelmekkel van kikövezve, addig az önfeladó kárhozat útját virágszirmokat szórnak a lábaink elé, mielőtt megérkezünk a tárt kapukhoz. Nem tudok nagyobb vétséget elképzelni egy embernek önmagával szemben, mint letérni a boldogság útjáról. Én vétkeztem és ezzel önmagamat ítéltem kárhozatra. Sokáig nem értettem, hogy történhetett ez meg. Hogy történhetett meg az, hogy megtapasztalva a szárnyalást, önként törtem el a szárnyaimat és hazudtam el, hogy képes vagyok repülni. De ma már ezt is értem. Alázatos munkámért cserébe 9 évvel ezelőtt tálcán érkezett a boldogság. A lelkem kész volt befogadni a társát. Mivel azonban csak a szenvedésen, önmegtagadáson keresztüli kapcsolódást ismertem, az egóm megrettent. A félelem erősebb volt, mint az ösztönök, ezért letértem az útról: önként gátoltam meg a saját fejlődésem és választottam a könnyebb, boldogabb út helyett, a fájdalommal és szenvedéssel teli tapasztalást. Vezekeltem a bűnökért, amelyeket őseim követtek el: önfeladás, áldozatiság, elhazudott boldogság. De megérkezett a felismerés, az én dolgom, megszakítani a sort és új mintákat, boldogságon alapuló kapcsolódást tanítani a fiamnak és általa a következő generációknak. Letérdeltem isten elé és fejet hajtottam a nagysága előtt.

2019 a szolgálat éve is számomra. Szolgálom önmagam, istent, a fiamat. A szeretet vezérli minden tettem. Elfogadom a sorsom és épp ezért tudom már alakítani is. Cselekvővé váltam. Elfogadtam, hogy mindennek, ami megérkezik az életembe, dolga van ott. Elfogadom, hogy nem minden vágyam fog teljesülni, de megköszönöm a lehetőségét annak, hogy megpróbálhattam valóra váltani. Figyelek, tanulok, tapasztalok. Szolgálom és megbecsülöm az életem, amit ajándékba kaptam.

2019 az elengedés mellett a befogadás éve is volt számomra. Talán furcsa 7 hónappal a döntésem után, 6 hónappal azután, hogy kiléptem egy bántalmazó házasságból, a válás kapujában, de ki tudom mondani: boldog vagyok. Mert önmagam vagyok. Többé nem bántom magam semmilyen módon. Magammal kerültem a leginkább szeretetteljes kapcsolódásba. És a fájdalommal teli kapcsolódások elengedésével megérkezhettek az életembe a szeretetteli kapcsolódások is. Elengedtem egy férjet, akinek köszönök minden leckét és tanítást, minden pillanatot, amikor boldognak éreztem magam és a pillanatot, amikor minden fájdalom erővé alakult. Ezeknek az elengedésével megérkezhettek a csodák az életembe. Emberek, helyzetek, érzések, tapasztalások. Nincs veszteség. Van viszont dicsőség. Kigyomláltam a kertem és elültettem a virágaimat.

2020 a virágzás éve.