Tegnap kihasználva a 12.12-e és a Telihold együttes erőteljes energiáit megengedtem magamnak, hogy minden érzés, ami érkezik, átfolyjon rajtam, hogy aztán az este a megértés, elfogadás, elengedés, befogadás jegyében telhessen.
Már a reggel zaklatottan indult. Elkéstünk a bölcsiből, kapkodtam, szétestem. A nap további részére bezárkóztam a szobámba és dolgoztam, hogy még véletlenül se fussak bele a konyhában ténykedő anyukámba és bántsam meg, csak úgy. Délutánra elérkezett az érzelmi mélypont és minden sejtemet átjárta a szomorúság, a bánat. Aki követi a történetem, biztos azt mondaná, egy válás közepén teljesen normális érzések ezek, de tudtam, ez nem erről szól most, azt már elsirattam, a válás már csak feladat. De hogy akkor mi is volt a forrása ezeknek az érzéseknek? Arra még nem volt válaszom.
Délután elmentem Benőért a bölcsibe. Rájöttem, mennyire rég töltöttünk valódi minőségi időt kettesben. A sok feladat, az új élet kiépítése teljesen bedarált. Úgyhogy bölcsi után a Fő térre vettük az irányt, hogy az adventi vásárban együtt töltődjünk. Dunakeszitől pedig ismét azt kaptam, amiért imádok itt élni. A békét, a csendet és a nyugalmat – bár tudom, ezzel sokan vitatkoznának a reggeli vagy délutáni csúcsban autózók közül… :)
Rajongok az adventért, ami számomra a lassulás, a megállás, a jelenlét, a várakozás, a mérlegelés, az elengedés és befogadás, a tiszta szeretet időszaka. Budapesten nem szerettem az adventi vásárokat. Hangosak, zajosak, zsúfoltak. Semmi ünnepi, semmi meghitt nincs bennük. De itt minden csendes volt. A bódékból csak néhány várta az oda érkezőket. Páran korcsolyáztak a felállított korcsolyapályán: a hangos kamaszok, egy apuka a kislányával, egy anya két gyermekével. Egy szerelmespár kéz a kézben siklott a jégen. Benő önfeledten, boldogan, hatalmas kacaj kíséretében szaladgált, ugrált egyik pocsolyából a másikba. Az sem számított, hogy térdig úszott a vízben, semmi nem ronthatta el a pillanatunkat. Olyan rég láttam ennyire önfeledtnek. Annyi terhet kell ő is cipeljen miattunk. A szülei miatt, akik a saját rossz döntéseik és elhazudott valóságuk miatt sebzik meg az ő kis tiszta lelkét. Néha megpróbálom felmenteni magam: ez az ő batyuja, ő választotta, neki ezzel van dolga… De közben beleszakad a szívem, hogy pont azt vesszük el tőle, amit a leginkább szerettem volna biztosítani neki, a boldog, biztonságos családi hátteret. Nem bántom magam ezzel, ma már tudom, látom, értem, miért alakult így. Nincsenek „mi lett volna, ha” kezdetű mondatok, mert akkor Benő sem lenne.
De kanyarodjunk vissza a kiinduláshoz. Szóval a forrás. Estére elöntött a félelem. A félelem attól, hogy bár egyénileg felépítettem önmagam az elmúlt 5 hónapban, az életemnek van egy bizonyos területe, ahol még nem tudok önmagam lenni. Képes leszek még valaha egy új embert ugyanolyan hévvel, tűzzel, teljes szívvel szeretni, mint régen? Régen, ha valaki megérintett, azonnal lángra lobbantam. Most pedig rettegek attól, hogy valakit megszeressek, hogy bízni tudjak újra. Ambivalens érzések kavarognak bennem, hisz miközben azt érzem, nagyon nehezen adom a bizalmam, valahol örülök is ennek, hisz azt jelenti, a sok tanulás beépült: már nem adom feltétel nélkül, ezt a fontos értéket bizony ki kell érdemelni. Régen gondolkodás nélkül osztogattam, nem értékeltem igazán. Bárki megkaphatta, anélkül, hogy kiérdemelte volna. Számtalan hazug kapcsolat szippantott ezzel magába. Valójában ezeket a kapcsolatokat csak én tápláltam, hisz vissza sosem kaptam ugyanazt a törődést és odafigyelést, amit én megadtam a „barátoknak”. Félreértés ne essék, ez nem is volt elvárás!
Az elmúlt 5 hónapban azonban nemcsak a házasságomat és a régi énemet kellett elengednem, hanem számtalan embert az életemből. A „barátokat”. Azokat a „barátokat”, akik valójában sosem voltak azok. Akiket csak én ruháztam fel ezzel a fontos címmel. Akik az elmúlt 5 hónapban felém se néztek, akik az elmúlt 5 hónapban egyszer sem kérdezték meg: hogy bírod? Hogy bírod a terheket, hogy bírsz a fájdalommal, akik közül - ellenben - rengeteg ítélkezést kaptam. Azokat az embereket, akik az elmúlt 5 hónapban a gyerekem felöl sem érdeklődtek. Ők azok, akiket elsőként engedtem az otthonomba Benő születése után. Ők azok, akiknek olyan mértékű bizalmat szavaztam, hogy a legféltettebb kincsemet, a fiamat pár hetesen a kezükbe adtam. Volt, aki miatt 8 hónapos terhesen az éjszaka közepén ültem kocsiba, mert szüksége volt a gondoskodásra. Volt, akivel együtt örültem a sikereinek, volt, aki a vállamon sírta el a fájdalmait. Akiket csak úgy felhívtam, hogy hogy vannak, akiknek csak küldtem egy üzentet, hogy gondolok rá, ha már rég nem találkoztunk.
A mai napon megérkezett hozzám a szomorúságom forrása. Nem őket siratom és nem is magam miatt sírok. Azért sírok, mert méltatlanul osztogattam el a szeretetemet és a bizalmamat és úgy érzem, ezzel elárultam a valódi barátokat. Kapaszkodtam mindenkibe, mert képtelen voltam magamat szeretni és magamban bízni. Hogy hibáztak-e azzal, hogy elfogadták, amit adtam? Talán. De egy ilyen önszeretetlen világban, amikor az emberek nagy része képtelen a valódi kapcsolódásra, amikor családok épülnek az elhazudott szeretetet illúziójára, amikor üres frázisokat puffogtatva élünk kifelé, de belül aszalódunk, mint a korhadó növény, ki ne venné el azt, mit ráadásul ingyen adnak: azt a törődést, odafigyelést, amit a másik önszeretetlen rávetít, ahelyett, hogy magára fordítaná vagy azokra, akik valóban kiérdemelték.
Ma már megbecsülöm az értékeimet és azokat az embereket, akiket valóban barátnak nevezek. Az a kevés, aki van, feltétlen bizalmat élvez. Ezek az emberek megmutatták, hogy nemcsak az örömömben tudnak lubickolni velem, hogy elvegyék belőle, ami feltölti őket és nemcsak a bánatomban tudnak együttérzésnek álcázva „kárörvendeni”, látva, hogy másnak szarabb. Az a néhány csodalény, aki kiérdemelte, hogy a szívembe fogadjam, mellettem volt és van a valódi örömben és a valódi bánatban. Nem azért, hogy elvegyenek egyikből és kárörvendjenek a másikon. Hanem azért, mert tiszták és ezzel a tiszta szeretettel terítenek be. Nem akarnak elvenni sem egyikből, sem másikból. Nem akarnak velem sírni, meghagyják, hogy én sírjam el a saját könnyeimet. Ahogy a boldogságomra sem vágynak, hisz azt is meghagyják nekem és megélik a sajátjukat. Egyszerűen csak biztonságot nyújtó bölcsőként a karjukba zárnak, óvnak, védelmeznek és felemelnek. Mellettük lehetek elesett és gyámoltalan, mert nem használják ki az álarc-nélküliségemet, hisz tudják, micsoda erő lakozik bennem valójában. Ők a barátaim, akik között van, aki évek óta velem tart az úton és van, aki a legnehezebb pillanatban nyújtotta felém a kezét. És velük nem tehetem meg többé, hogy ingyen, elhazudott szeretetért cserébe osztogassam el ezt a fontos jelzőt, amit ők csendben, kérések és elvárások nélkül, a tetteik által érdemeltek ki.
Zorátti Adrienn
