Kavarognak a gondolatok, az események a fejemben. Túl sok bebootolni valója van az agyamnak és olyan, mintha fordított arányban működne a lelkemmel: míg a lelkem már gőzerővel haladna előre, addig az agyam még csak próbálja feldolgozni a sok információt, amit kapott az elmúlt hónapokban.
Persze, hogy a lelkem haladna. Hisz hosszú évek óta várakozó állásban van. Mint egy fogva tartott rab, aki tudja, hogy ártatlan, de hiába mondogatja kitartóan, börtönének őre nem is figyel rá. Mígnem történik valami és börtönőr elkezdi meghallani a hangot: "rossz úton jársz, szabadíts ki!". De még mindig hitetlen, hisz a bebörtönzött rabok nagy része ezt mondogatja, annyiszor hallotta már. Mígnem egy nap rabja szemébe néz mélyen, úgy igazán mélyen és akkor valami megváltozik. Meglátja benne az ártatlanul börtönbe zárt lelket. Aki tévedésből, a fogva tartója önkényes döntése alapján került a rácsok mögé: hisz bűnös. A bűnösöknek pedig meg kell bűnhődniük, ugye...
Szóval, valahogy a lelkem is így volt ezzel. Börtönbe zártam, a saját börtönömbe. A társadalmi normák, a felvett szerepek, az elhazudott elvárások börtönébe. Hányan esünk ebbe a hibába? Többen, mint kellene. Hányan veszünk magunkra olyan szerepeket, amikre még nem is állunk készen? Többen, mint kellene. És mindezt miért? Mert azt gondoljuk, ezt várják el. Kik? A szülők, a nagymama, a család, a barátok, az ismerősök, az ismeretlenek, Mari néni a szomszédból. Vagy mi magunk. Hisz már Juli is férjhez ment, pedig még csak alig, hogy összejöttek. Nem beszélve Katiról, akinek már három gyereke van, pedig egyidősek vagyunk... És mit szólsz a Borihoz? Elvált ugyan szegény, de legalább már van gyereke.
2008-ban külföldre költöztem. Akkoriban volt egy jól működő kapcsolatom, ami már 4 éve tartott. Én mégis úgy éreztem mennem kell. És valójában kicsit bele is untam. Mert jó volt. Mert szeretve voltam és elfogadva. 11 év távlatában, megannyi terápiával, olvasással és meditációval töltött idő után tudom, egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy így szerethet valaki. Nehezemre esett az egészséges kötődés befogadása az elhazudott gyerekkorom miatt. Mert elhazudtam, elhazudtuk. Kislány koromtól tápláltam egy illúziót egy tökéletes családról, de csak felnőtt fejjel szembesültem vele, mennyire nem is volt tökéletes. Nem haragszom ezért, egyszerűen továbbengedtem.
A szüleim az akkori legjobb tudásuk szerint cselekedtek. Jót akartak, óvni akartak minket. De egy gyerek mindent ért és érez, még ha nincs is minden az orrára kötve. Nekünk nem lett. Mégis évekig cipeltem önként magamra vállalva a család összetartó erejének szerepét. Mert gyerekként én azt gondoltam, ezzel segítek oldani a feszültséget az általam legjobban szeretett két ember között. Némaságra ítéltem magam, hisz senki nem hatalmazott fel, hogy kérdezhessek. Márpedig az ember a szüleit nem kérheti számon, főleg nem gyerekként. Telt az idő és én egyre jobban belemélyedtem a tökéletes család illúziójába, ami azonban fájdalomra és hazugságra épült. A szüleim végül rendezték a soraikat, de kibeszélve, átbeszélve, megértetve sosem lett az a pár év. Mert óvni akartak. Miközben akkor és ott megpecsételődött a sorsom.
Kiszakadva az itthoni közegből, lubickolni kezdtem. Elkezdtem megismerni önmagam. A határaimat, az értékeimet, azt, ki is vagyok valójában. Elkezdtem megélni a pillanatokat, kívülről figyelni magam, vizsgálni a reakcióimat, az érzéseimet. Ösztönösen cselekedtem, akkor még semmi tudatosság nem volt ebben. Szárnyaltam. Kinyíltam a világra és a világ is kinyílt felém. El kezdtem megismerni magamban a nőt, és megismerni a nőiességemet. Kísérleteztem, tudatosan mentem bele szituációkba, mert kíváncsi voltam, mire vagyok képes, mit váltok ki a férfiakból. Száz fokon égtem, mit égtem perzseltem. Mindenki akart belőlem egy szeletet, én pedig szívesen osztogattam. Mert akkor még nem volt meg a tudásom a cselekvés mögé. Csak élveztem az új helyzeteket, az új ismereteket, az új önmagam. De akkor még nem tudtam, csínján kell osztogatni az embernek a saját energiáját. Adtam és adtam, mígnem kezdett minden kiüresedni. Sivár lett minden és kezdtem elveszni. Már nem engem láttak, csak azt a valakit, akit le lehet szipojozni. Használtam magam, így használni kezdtek.
25 évesen hazaköltöztem külföldről, mert úgy éreztem, szerelemre vágyom, amit ott nem kaphatok meg. Na, és persze, kifutok az időből... Családra vágytam, boldogságra, szerelemre. Ha akkor tudtam volna, hogy csak 33 évesen kezdem igazán megérteni majd már majdnem elvált, egyedülálló anyaként mint is jelent ez a három szó valójában, nem siettem volna annyira elérni a gépet. De futottam, szabályosan menekültem haza. Hisz már 25 vagyok. Még meg kell találnom az igazit, össze kell költözni, megházasodni aztán jöhet a gyerek. Mire eljutunk idáig, legalább 30 leszek, pedig én fiatalon szerettem volna szülni - nagyjából ezek a mondatok futottak akkortájt az agyamba. Akkor még nem jutott eszembe feltenni magamnak a kérdést: kié ez? Ezek valóban az én valós érzéseim vagy csak követek egy mintát, amit hozok az őseimtől?
A tervezet mindenesetre olyan mélyen beégett, hogy gyorsan be is vonzottam az életembe a férjemet. Akit valójában már ismertem pár éve. Tökéletes alanynak bizonyult, hisz beleszerettem. Az, hogy nagyjából semmiben nem passzoltunk, hogy szöges ellentétei voltunk egymásnak, nem számított. Mert a szerelem mindent legyőz úgyis. És különben is a szeretet gyógyító erejű. Akkor még nem láttam át, még nem tudtam, amit ma már tudok. Csak dolgozott bennem a vágy, hogy családom legyen. Esküvő, gyerekek, boldogság és szerelem. Ugye.
Már az első év sem volt zökkenőmentes és akkor finoman fogalmaztam - csing csing!!! Csitt buta kis hang a fejemben, mit tudsz te erről... Majd megváltozik minden, majd összecsiszolódunk.
Az első évfordulónkon szakítottunk. Milyen kapcsolat az, ami egy első évfordulón ér véget?! Hát olyan, amit nem szabad folytatni. Mert hiába a szerelem, a beteges kötődés, ha két ember nem illik össze, akkor ott hiába minden erőfeszítés. Mert köztünk nem apró súrlódások voltak. Már akkor sem. Akkor sem, amikor még minden rózsaszín. Amikor napokig ki sem bújtok a lakásból, mert a másikon kívül nem érdekel senki más. Amikor órákat tudtok egymásba fonódva tölteni.
A szakításkor még erős voltam. Akkor még véglegesnek gondoltam. Akkor még a nem, nálam is valódi N.E.M-et jelentett. Majd jött az ostrom és a tankokkal érkező haderő viszonylag gyorsan visszafoglalta a várat. Mert már akkorra kitapasztalta, hol a várvédő gyenge pontja. Egy jól irányzott lövés és bumm, a védelem elveszett.
Nem tagadhatom el, hogy voltak boldog és szép idők. Mert voltak. És ezekből merítettünk. Vagyis én mindenképp, hogy ő merített-e, hogy ő megélte-e azokat a mélységeket, amiket én, valójában nem tudom. Hisz olyan érzéketlenül volt képes reagálni a háborús idő okozta segélykiáltásaimra.
De sajnos a boldog idők olyan rövidek voltak a háborús időkhöz képest, hogy tiszta fejjel visszanézve valójában nagy hülyeségre kitartásra utal, hogy 8 évet le tudtunk így húzni.
A legfájdalmasabb viszont talán az, hogy már képes vagyok felidézni azt a pillanatot, amikor végképp elveszítettem őt. Valójában akkor nem rólam mondott le, hanem magáról. Feladta a küzdést a démonaival, azzal, hogy vállalj a szembenézést önmagával, a saját terheivel.
De már nem akarom őt elemezgetni. Éveim mentek el arra, hogy papoltam arról, hogy homokba dugja fejét - homokba dugott fejjel. Egy elhazudott élettel. Ma már pontosan értem, miért szenvedtem évekig. Miért voltam képtelen valójában befogadni a szeretetet. Hogy miért próbáltam mindenkit megmenteni, legfőképp őt. Hogy valójában magamat kellett volna megmenteni saját magamtól: szeretni magam annyira, amennyire tudtam szeretni egy másik embert. Szeretni magam annyira, hogy meghúzzam a saját határaimat, hogy ne dobjam el az értékrendet, amit a szüleimtől kaptam, hogy egyáltalán megfogalmazzam és kimondjam, mik is azok az értékek, amelyek mentén élni szeretném az életem.
Elindultam a felnőtté válás útján, majd önszántamból visszafordultam. Eldobtam a felelősséget és átadtam egy másik embernek. Rábíztam minden döntést, én pedig csak túléltem. Semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Pillanatokra megtapasztaltam az áramlás csodáját, de amint kibillent az egyensúly, ismét a porba hullt minden, legfőképp én. Áldozatból bűnössé váltam. De már nem akarom ostorozni magam emiatt. Többé nem kellenek a címkék és a minősítgetés. Elfogadom, hogy a nehezebb utat választottam akkor. Mostanái
Ma már nem akarom átadni a felelősséget. Végre megérkeztem. Már értem, hogy a szeretetnek bár gyógyító ereje van, mégsem áldozhatunk fel mindent az oltárán. Hogy magunknál jobban nem szerethetünk senkit. Hogy mindig két választásunk van: vagy szembenézve járjuk a szív útját, vagy homokba dugott fejjel meghazudtoljuk önmagunkat. Így vagy úgy, az univerzum/isten/a belső hang úgyis eléri, hogy bele kelljen nézned abba a bizonyos tükörbe. Így vagy úgy, mindenki elszámoltatik egyszer. Csak nem mindegy, mennyire tövises az út a csillagokig.
