Emlékszem, kislányként alig vártam, hogy felnőtt legyek. Hogy ne kelljen már tanulni (ha tudtam volna akkor, hogy az egész életem egy nagy tanulás lesz…), hogy ne kelljen az iskolában ülni, hogy szabadon dönthessek az időmről, hogy azzal foglalkozhassak, amivel csak szeretnék. Aztán felnőttem. Legalábbis a személyi igazolványom mindenképp erről árulkodott. Meg persze én magam is elhittem, hisz a társadalmi besorolásom szerint betöltöttem azt a kort, ami feljogosít arra, hogy felnőttnek nevezzem magam.
Mielőtt rátérnék a kollektív emberiségre, engedjetek meg egy kis személyes kitekintőt.
2016-ban, amikor megéreztem, hogy várandós vagyok, valami végleg megváltozott bennem. Mintha a fiam lelke megindította volna bennem az áramlást. Személet-formálóan hatott rám az egész várandósságom: elkezdtem levetkőzni az örökölt mintákat, társadalmi és családi szinten egyaránt. Elkezdtem szembesülni azzal, mit is jelent felnőttnek lenni. Persze ezt megelőzte egy - akkor már - 6 éves önismereti munkafolyamat, de az igazi fejlődés ekkor indult be. Egyszeriben ugyanis elkezdtem nem félni. Nem féltem semmitől. Nem féltem a szüléstől, nem féltem attól, jó anya leszek-e, nem féltem attól, el tudom-e majd látni a babámat. Zsigerig hatoló volt a felismerés, hogy ha az ösztöneimre hallgatok, ha átadom magam ennek az ismeretlen erőnek, ami velem született és sejt szinten belém van kódolva (és mindenkibe!), akkor minden úgy fog történni, ahogy az minket a legjobban szolgál. Ezzel megérkezett a bizonyosság az életembe, amiről úgy szoktam beszélni, hogy ez jóval több, mint a hit. Hisz nem lehet, hogy ha abból a több millió sejtből én voltam az egyetlen, aki az életet választotta, akkor az ne valami csodálatos dolog legyen. Az nem lehet, hogy az élet, amivel több milliomod magammal küzdöttem meg szenvedést tartogasson számomra – vagy bárki számára. Nem csak hiszem, hanem tudom, hogy az élet ajándék és hálával tartozom, amiért kiváltságosként megélhetem minden percét. Így ahelyett, hogy félnék az ismeretlentől, inkább megpróbálom megérteni és megtanulni. Nem siránkozom a múlton és nem aggódom a jövőn, hanem teljes bizonyosságban élem meg a jelent, nyitott szívvel fordulva az ismeretlen holnap felé, hisz nagy ajándékot kaptam: a teremtés képességét és ezt nem tékozolhatom el se szenvedésre, se pusztításra többé. Sem én, sem mások.
Számos felismerésben volt részem az elmúlt 3 évben, amióta édesanya vagyok. A legfontosabb mind közül annak a felismerése, hogy a hőn áhított felnőttségünkkel a legfontosabb képességünket veszítjük el: az ösztönösségünket. Mert téves mintákat követünk. A fiam többek között arra tanított meg, hogy hogyan maradjak ösztönös. Hogy hogyan lebegjen megnyugtató hullámzásban az életem felett a bizonyossága annak, hogy ha nyitott szívvel és elmével tekintek az életre, akkor minden akadályban, nehézségben és rossz dologban megláthatom a fejlődés lehetőségét. Hogy minden tanítás, hogy addig kapod a leckéket, amíg meg nem érted, hol tévedtél el, hol választottad a rossz irányt. Ha végre megérted, beismered, visszamész és kijavítod, mehetsz tovább a következő szintre, osztályba, fejlődési szakaszba. De ha nem vagy hajlandó tanulni, ha nem vagy hajlandó belenézni a tükörbe és meglátni, miért történnek meg veled újra és újra ugyanazok – vagy nagyon hasonló - történések vagy miért történnek az életedben olyan dolgok, amiket rossz jelzővel aposztrofálsz, hogy áldás helyett, miért szenvedésként éled meg a mindennapjaidat, akkor bizony az élet/a sors/isten megállít és visszalök oda, ahol elakadtál az alapokkal. Építkezni ugyanis csak megfelelő alapokra lehet. Lehet neked kívülről szép házad, ha rossz az alapozás.
Márpedig mi sajnos a lehető legrosszabb talajra kezdtünk építkezni. A kollektív emberiség. Csodás adományt kaptunk azzal, hogy emberekként élhetünk. Mi azonban ahelyett, hogy éltünk volna a lehetőséggel, visszaéltünk vele. A fejlődési folyamatunk része, hogy megtapasztalva a gyarlóságot felemelkedhessünk, csakhogy mi erősen elakadtunk a folyamatban, megállítottuk a saját fejlődésünket akkor, amikor elhittük, hogy felsőbbrendűek vagyunk minden más fajnál. Élet és halál uraivá tettük magunkat és elhittük, hogy hatalmunk van minden és mindenki felett. Még saját fajunk felett is, még a saját véreinket is rangsorolni kezdtük. Isten teremtményeiként istent kezdtünk játszani: eluralkodott rajtunk a kapzsiság, a mindenhatóság-érzése. A mi házunkat az én-központúság, az egocentrizmus alapozta meg.
Az ember, mint társas lény, családban él, közösséget formál, szeretetet-áramoltat, nem építkezhet az egora. Félreértés ne essék, az ego fontos, hisz sok mindenben segítségünkre lehet, de mint mindenben itt is egyensúlyra kell törekedni. Sajnos a mi társadalmunkon eluralkodott az ego, ezáltal elnyomva a lelkünket. A szenvedést választottuk a megélés helyett. A szenvedés pedig én-központú. Egy szervezetben viszont nem uralkodhat el az egyéni érdek, hisz akkor megbomlik a közösség (KÖZÖSsÉG), a közös érdek. A közös érdek pedig az egység (EGYsÉG - szép is a magyar nyelv), hisz láncolatot képezünk. Akár a DNS-ünk, úgy kapcsolódunk egymáshoz (egy a máshoz) mi, emberek is. Azt már korán megtanultuk, hogy minden rezgés, és mint ilyen, hatással vagyunk egymásra. Amit én sugárzok, az sugárzódik tovább. A technológia fejlődésével a kollektív tudatba egyre inkább beépült az elmagányosodás, az oda nem figyelés, az elszigetelődés egymástól, emberi mivoltunktól. Elfelejtettünk kapcsolódni, elhanyagoltuk a környezetünket, bedarált az ego, eluralkodott a mindenhatóság-tudat. Spirituális mivoltunkat feladva materialista alapokra kezdtünk építkezni. Hajszoltuk az anyagi javakat, mert a valódi értékeket, felváltották az anyagiak. Átvettük az irányítást minden felett és elhittük, hogy képesek is vagyunk irányítani a mindenséget.
Számos figyelmeztető jelet kaptunk az elmúlt évtizedek, századok, ezredek (milliók?) alatt (emberi léptékben ezek hosszú időszakoknak tűnnek, a világegyetem tükrében azonban ezek elhanyagolható számok), de mind az egyéni, mind a kollektív ego túl nagyra duzzadt ahhoz, hogy belenézzen a tükörbe: így az élet/a sors/Isten, visszadobott minket oda (megint), ahol dolgunk van, ahol megtörtént az elakadás, a torzulás. A gyilkos kórra, gyilkos kórt küldött, mert a felismerés csak úgy történhet meg, ha saját magával néz szembe az ember. Márpedig mi gyilkos kórrá váltunk a Föld számára. Önhatalmúlag kezdtünk pusztításba, holott nem vagyunk különbek más fajoknál. Azt a nüánsznyi kis különbséget, ami megkülönböztet minket a többi fajtól a Földön nem jóra használtuk. Nem éltünk a lehetőségünkkel, hanem kihasználtuk azt. Ezért az élet/a sors/isten úgy döntött, ad egy újabb esélyt az emberiségnek a felismerésre és a fejlődésre, így megállásra kényszerítette a felgyorsult világot, elszigetelte az elszigetelődötteket, megvonta az anyagi javakat.
A mostani helyzetben rengeteg tanítás húzódik, ha az emberiség hajlandó belenézni a tükörbe hajlandó szembenézni a hibáival. Térdre kényszerültünk, hogy végre alázattal tekintsünk felfelé a nagyképű lenézés helyett. Hogy meglássuk, jó pénzért (akár átvitt akár szó szerinti értelemben) eladtunk mindent, amit értékként kaptunk az életünkbe: egészség, tolerancia, empátia, összetartozás, fizikai és lelki kapcsolódás, szeretet. És mindezt miért? Csakhogy mindenhatónak érezhessük magunkat. A mindenhatóságunk pedig egészségtelenséghez, intoleranciához, közönyhöz, széthúzáshoz, elidegenedéshez és gyűlölködéshez vezetett.
Az élet/a sors/isten vagy bármilyen felsőbb erő, amiben hiszel sosem ártó szándékú. Bármi rossz dolog is történik az életben, az sosem azért történik valójában, hogy ártson, hanem, hogy tanulj. A változás jó, csak ne félj tőle.
Nagy leckét kaptunk, a legnagyobbat és ideje jól vizsgázni. Ideje lenne leérettségizni vagy inkább fel. Mert most a felnőttségünk, a valódi érettségünk került górcső alá. És bár egyre többen vizsgáznak jól a résztantárgyakból (lásd azt a fajta összetartást, tiszteletet, ami az elmúlt napokban erősödik egymás iránt a koronavírus hatására – az esti tapsvihar, a szivárvány-és szív üzenetek, a felajánlások, a támogatás, a közös zenélések világszerte), tartós és igazi változás, az Aranykor beköszönte csak akkor történhet meg, ha nem felejtjük a tanítást. Ha nemcsak ideig-óráig marad meg a tananyag, hanem valóban beépül az elménkbe, de leginkább a szívünkbe. Ha végre nem félelemből cselekszünk, hanem megértjük, megérezzük és megéljük az alázatot. Ha a félelem helyett a szeretet vezérel, akkor sikeresen teljesítjük a vizsgát és elnyerjük méltó jutalmunkat: az isteni kegyelmet.
Ámen.
